Az utolsó vers Hozzád

A zöld ezen földön nem, hogy nem vert tanyát,
De szinte kínálja a Vándornak magát,
S magas, mélysötét fáinak otthont is ad –
Lelkedben béke ily sok zöld közt nem marad.
S nem is a béke miatt térek be ide,
– Hiszen ez erdősség a lelkem színhelye,–
Hanem a sötétlő fákat mind kivágni:
Végül megláthasson engem a Királyfi.
Suhogó, zöld köpönyegem van nekem is itt,
Mert eddig elbújva lestem e valakit,
Ez idáig én csak suttogtam Őneki.
Búgta az én erdőm: gazdája szere… – keresi.
Igen, holt Lovagom, Rólad szól az ének,
S hogy miért irtom fáim, talán még kérded,
Hisz haragom gyújt tudtoddal zöldből vöröst,
Nem pedig énekem tör-zúz minden közöst,
Amit mi átéltünk tavaszunk hajnalán,
Mikor még nem tudtam én sem, mi a magány,
És nem zúgattam fáit e vad erdőnek,
Élveztem békéjét lüktető szívemnek.
Nos, hát itt vagyok, és Mozgó Erdőm zárva.
Én mégis engedlek látni e világra,
S hagyom, hogy zord zöldeim között Te is élj:
Talán így megtalálhat ím minden veszély.
Félelmem egy vagyon, drága, szép idegen:
Vajon én kit lelek Téged-vélt helyeden?
Páncélod ragyogó vagy koromfekete?
Él-e még szemednek zafíros tengere?
Kóborlok, vénülök, teljes az őrület.
Emlékim pusztítom, halok meg Teveled.
Erdőm lassan elfogy, hallom már a hangod,
Téli szélben dallam pendít meg harangot
Valahol a váram templomi tornyában,
Mely körül a fáim gyökerét kivájtam.
Jaj! Ott vagy, ott állsz pontosan a hidamon.
Ám ekkor dúlt lelkem megszállja nyugalom.
Mert félelmim mind csak fakó emlékképek.
Halott fáim között végül mindent értek.
Szemed? Hol van már? Felelj! Ragyogó vérted
Hova lett? Hiszen tőlem Te csak azt kérted:
Őrizzek mindent, ami Tégeded éltet,
S legyek végül én a zöldféle kísértet.
Kacagok immár. Én csak nevetek rajtad.
Túl sokat kérhettél, Szellemem akartad!
Ostoba! Te nem vagy már az, aki voltál.
Tested kicsavarodott, s kezedben oltár,
Melybe a véremet kéne ömlesztenem?
Mit képzelsz magadról, én drága gyermekem?!
Ó, tévedtem. Tévedtem, de még mekkorát!
A sárkányfog ordítva kínálja magát,
Amikor smaragdom zafírodba réved.
Kiátkozlak innen, démoni kísértet!
És fáimat lelkemmel újraültetem,
Madarakat hívok, hogy itt mindig zengjen
Valaki titkos, szívfacsaró dallamot.
S májusi füzekre varratok szalagot.
De Te ide már soha többé nem léphetsz,
Nem is szőhetsz éneket, se nem regélhetsz.
Ez itt az én Erdőm, és itt semmi helyed.
Keress egy másik bolondot, aki szeret.
Távozz, távozz! El innen, el hát Veled!
Ezen a vidéken már nincs többé neved!
Király lehettél volna, vagy akár isten!
De Neked már semmid, mondom: semmid sincsen.
El innen! Átkomat vérrel is pecsétlem,
Tanúm az angyalhad, és maga az Isten.
Orkáni szél csap, és az a lelkedre tör.
Kitépődik belőlem a mérgezett tőr,
S smaragdom ismét tisztán, ragyogóan lát,
Hát csendes nyugalommal szemlélem a tájt.
Fáimba békés magány költözik újra,
Várja, hogy ellepje az őrület pora,
S most megint minden a régi lett, ez így jó.
A fenyők közé lám leesik – a szűz hó.

2013. január 3., január 27., Budapest