Filónak hetvenkedni

I.

Van egy hely a zsibongó várostól távol,
Hol a szívmélyi tűz örökkön lángol,
S összeaszódva a magaslati fák
Borongós zengzetük folyvást dalolják.

Van egy hely, gombák nőnek ott fenyők alatt,
S egy aprócska patak Hozzád lopva szalad,
Hogy hűvös vízével mosd meg arcodat.
Párlatával tisztítsd füstös hangodat.

De elvesztél, ha iszol nektárjából,
Mert az édes nedű perzselve lángol;
Lemarja, mi okosságot szól: torkodat.

És ha egy cseppje is a szemedbe száll,
Megvakít a fény, amivel előáll,
Pusztítja, mivel nézheted világodat.

II.

Panaszos nyögése hallik a fűzfáknak,
S az erős szélben rikoltása madárnak,
Ahogyan a vándor magas fűbe gázol –
Ő idéz most vihart, tombolva varázsol.

S villám pusztít, hogy majd újfent élhessenek,
Mind, akik e földben nyugtot nem lelhetnek,
S Ő velős kacajjal rázza fel a tájat,
Hurrikánja fordítja ki a fűzfákat.

S mint a fűzfa, úgy hanyatlasz le Te is.
Múltad kicsavarodott gyökérként elvisz
Minden fájdalmas, keserű történetet.

Új hajtásaidat pedig egy Angyal,
Ki épp most érkezett meg a viharral
Fogja elültetni, e szent bölcseletet.

III.

Arcodat felfedve lépsz ki a pusztára,
Veled van pajtásod zavaró uszkárja,
De egy eb – ha ilyen is – nem veheti kedved.
Egy Tündért látogatsz, ott van most a helyed.

Csodaszép a hölgyed, nincsen néki párja,
De aggódva e lyány egyre csak azt várja,
Hogy ellopd őt éjjel, mint ahogy azt tetted
Korábban szívével, s tettél ígéretet.

Így lett hát néktek híres lakodalmatok,
Ország-világ tudja, mit mulattatok.
S királyok jöttek ünnepelni boldogan.

S nőtt a család is, ahogyan az illendő,
Jókedved nem koptatta el az idő,
S lettünk, mi Szabaók, s Bóták, sokan.

IV.

Van egy hely a zsibongó várostól távol,
Hol a békés, hosszú nyár majd mindég táncol,
S a felmerülő esti bánatainkat
Elfeledteti velünk reggel a harmat.

Van ez a hely, ahol én is szárnyalhatok,
S nem bánom, ha mégis szólanak a dalok,
Mik elfeledett, szép jövőről szólnak.
Tiszta és fényes agyban zakatolnak.

S tollam immár elbír minden földi rosszat,
Testem felszakít, majd forraszt minden korhadt,
De még igenis fájó, ősi sebet.

Lelkem, fényem tiszta, varázslónak hála,
Hiába pusztít ő, mindig van csodája,
Mert a halál hoz mindég életet.

V.

Virul a táj, és a Fecskedomb már készen.
Várja, hogy odaülj, s gondolkozz a léten,
S tegyed meg őt a te saját tengelyednek.
Tedd. A földi istenek mindig merengnek.

S ha kérdezik az ostoba, irigy nyájak:
„Mi az a föld, Márton, ahova Kend járhat,
De mi csak vágyódva tekinthetünk arra?
Tán a világnak közepe van rajta?”

Te csak tedd azt, amit minden bölcs tehet:
Mosolyogj barátin, védjed kedvesed,
Mert a gyarló udvaroncok elvehetik.

És kapaszkodj dacosan ezen kis földbe,
Foggal-körömmel vívj harcot érte,
Mert az éhező gazdagok megehetik.

VI.

Tetőled tanultam dalolva röpkedni,
Temiattad tudok csillagot olvasni
Az égboltról, honnan magam is származom.
Tehozzád köthetem fényes otthonom.

De mégis, e földön, itt kell boldogulni,
Itt, itt kell mindnyájunknak axis-ra lelni,
S ha elveszve, aszódva éli az ember
Életét, hát a sors idejében megver.

Mondhatnánk, hogy elvesztem immáron én is,
Mondhatnánk, de akkor szavainknak ki hisz?
Hiszem, hogy megtaláljuk saját végzetünk.

Tovább! – üvölti majd minden régi isten,
Mikor a hit elszáll, s akkoron minden,
Mi eddig volt – nincs más, csak mit veszthetünk.

VII.

Ki vagy, kinek véréből én is származom?
Hol van hetvenedhez az én tizennyolcom?
Azt kívánom, bölcsességed tovaadd.
Legyen hát számodra ez a feladat.

Ki vagy Te? Honnan származol, tudod-e?
Valóban ott van világod közepe?
Mindezeket én csak azért kutatom,
Mert számomra máshol van középpontom.

Van egy hely, hol körben ül egy csöpp, kis család,
Hol a mosoly és a könny nem hagyja magát,
Mert együtt jár mindkettő, nem hagy elvesznünk.

Egy hely, hol az éteri fény beterít minket,
Béke és nyugalom kéz a kézben lépked:
Az én tengelyem az, hol összeér szemünk.

2012. október 27., Budapest